Tim Ries megérkezett Amerikából, és csütörtökön okozott egy kis bonyodalmat Bóna Laci amúgy sem nyugodt életében. A Budapest Jazz Club vezetője először majdnem eldobta telefonját, de aztán rugalmasan kezelte a problémát. Megtalálta a megoldást Tim kérésére, így a hazánkat rendszeresen látogató amerikai szaxofonos fölléphetett a mindkét általa kedvelt, és támogatott magyar zenekarral. A műsorváltozást honlapjukon közzé tették. A szokásos este nyolc órás kezdés fél órával előbbre került, egy koncert helyett kettőt kapott a közönség. A korábbi kezdés ellenére teltház várta a fellépőket.
Először az East Gipsy Band, a zenekarvezető zongorista Balázs József mellett Balázs Elemér – dob, Sárközi Lajos – hegedű és gitár, Orbán György – bőgő, Oláh Vilmos – cimbalom, Balogh Gusztáv – ének, és természetesen Tim Ries, a világhírű szaxofonos lépett a BJC színpadára. Tim kezdetektől a zenekar mellett állt, nemcsak alkalmanként játszott velük, ha ideje engedte. Már többször segítette őket hírnevének köszönhető jó kapcsolatait felhasználva, az óceánon túli turnék szervezésében, lebonyolításában. Beleszeretett Józsiék zenéjébe, ezt az érzését igyekszik profi módon minél több emberrel megosztani, így a nézőtéren most is szép számmal ültek az általa meghívott külföldi menedzserek. A tapsokból ítélve ők is megértették Tim szerelmének tárgyát, azt a zenét, amelyet Balázs Józsi a zenekar alapításakor létre akart hozni.
Ő maga így vallott erről: „Szeretem fuzionálni a műfajokat. Tisztelet a kivételnek, általában a stílusokra húzzák rá a jazzt, vagy a jazzre erőszakolnak valamilyen stílusú zenét. Ilyenkor megváltozik a fuzionált zene előadásmódja, levegője, ritmusa, ami nem feltétlenül jó. A népzenének meg kell tartani a lüktetését, mert ha jazzes lesz, megszűnik népzenének lenni. Én a jazzt úgy varrom alá, rakom közbe, hogy megmaradjon ugyanaz a lüktetése, dallamvilága, levegője az eredeti zenének, és ne legyen megerőszakolva. Ezek a kalandozások a népzene, a cigányzene, és a klasszikus zene világában nekem nagy kihívások. Zenénk főleg a cigány gyökerekből merít. Ez egy iszonyatosan nagy kultúra, hihetetlen kasztokkal. Mindegyiknek meg van a maga zenéje, mint a spanyol flamenco, a portugál fado, a román, a bolgár, az orosz cigányzene, a magyar kávéházi és a magyar autentikus cigányzene, ezeket szeretném magaménak tudni, a zenémben kifejezni, mert ugyanúgy, ahogy magyar, ugyanúgy cigány is vagyok. Bár én nem játszom sem cigányosan, és sem népiesen, mert nem tudom azt a hangvételt és tempót, ezért választottam olyan zenészeket a bőgős Orbán Gyuri és Elemér mellé, akik tudják, és érzik ezt. Autentikusan, a gyökerekhez hűen énekli Balogh Guszti, hegedüli Sárközi Lajos ezeket a témákat, és így játszik Oláh Vili is cimbalmon.”
Ezen az estén mindaz, amit Józsi elmondott hallható volt. Tim, aki már félig-meddig magyarnak tekinthető a zenekar tagjai szerint is, csodálatosan ráérzett erre a zenére. Szólói, akárcsak a többi tagé, elvarázsolták a közönséget, a ráadás számban mindenki Balogh Gusztival dúdolta a dallamot és tapsolta a ritmust.
A szünet után következett a második koncert. A Balázs testvérek továbbra is a színpadon maradtak, kettőjük esetében annyi változás történt, hogy Elemér vette át öccsétől a zenekarvezetői posztot. A zenészek viszont kicserélődtek körülöttük. A tizenötödik születésnapjára készülő BEG, azaz a Balázs Elemér Group következett. A bőgőn Pecek Lakatos Krisztián, a gitáron Komjáti Áron, az ütőhangszereken Czibere József játszott, Szakonyi Milán és Szőke Nikoletta énekelt. Niki nemcsak énekével ejtett rabul, profi módon konferált, szellemesen kötötte át a számokat, jó szokásához híven beavatott azok keletkezésének történetébe, és szövegük tartalmába.
Elemér is elmondta gondolatait színpadra lépése előtt, a lassan három éve megújult zenekaráról:
„Két éve érkeztünk oda, hogy teljesen megújult a zenekar. Ekkor éreztem ugyanazt, mint a legelején, amikor elindultunk. Most talán még erősebb ez az érzés bennem. Ennél a zenekarnál hihetetlen az egyetértés és a csapategység. Utaztunk már rengeteget ezalatt a két év alatt, a hosszabb-rövidebb utak közben sok minden kiderül. Niki előtt le a kalappal, ahogy bírja egy szem lányként. Összejöttek a srácok, Józsi, Áron, Czibere Józsi, Milán, Krisztián, kialakult egy nagyon erős csapat. Az előző zenekar majdnem hogy kortársaimból állt, ők jóval fiatalabbak, mint én, többségük még az öcsémnél is. Tizenöt év után én is másképp látok sok dolgot, az öcsém is, tapasztalatainkat megosztjuk velük, és ők meghallgatnak minket. Komoly beszélgetések alakultak ki közöttünk, ismét együtt járunk el sokfelé, és sokat vagyunk együtt a koncerteken kívül is. Ez jó, ez hozzátartozik egy zenekar, egy közösség életéhez. A zenei kvalitás pedig, ki merem jelenteni, most a legerősebb.”
Az összetartozás, a szeretet, lejött a színpadról is. Persze, önmagában kevés lett volna, ha nincs mellette az a zenei kvalitás, amit Elemér is említett. Többször jelen lehettem szokásossá vált, hónap végi koncertjeiken a BJC-ben. Mindegyik fellépésük élményszámban ment, de úgy éreztem, ez a szombat esti fogott meg a legjobban. Mintha valamilyen titokzatos erő szállt volna meg mindenkit, hihetetlen magasságokba sikerült eljutniuk. Együtt lélegeztünk, szálltunk a zenekarral, a nézőtér széksorai között. A lebegés jól eső érzését még fokozta, amikor a vendégek is beálltak. Tim tenorral, majd szopránszaxofonnal, Sárközi Lajos hegedűjével varázsolt el. Tim nagy csodálattal figyelte végig Sárközi játékát, de Komjáti Áron szólói hallatán is elismerően bólogatott.